Massadától Eilatig

(elõzmény << Irány Közel-Kelet!)

Ismét kibutzosat reggeliztünk, de csak második próbálkozásra, mert mezitláb — érthetõen — nem engedtek be az étkezõbe.

Reggeli után felbaktattunk a libegõ alsó megállójához. A kasszánál perkáltunk, majd a jogsiaink ellenében kiváltott Tuto lakatokkal elmentünk a bombabiztos csomagmegõrzõhöz (vastag falakkal körülvett udvar, aminek az egyik falánál voltak a zárható rekeszek és ahol valamilyen fondor okból kifolyólag kellemes zene szólt) és bezártuk a hátizsákjainkat.

Innen útjaink (ideiglenesen) különváltak. Ralloú fellibegett, mi pedig [a tûzõ napon felmásztunk a Snake Path nevû, de találóbban inkább Snake Stairs-nek nevezhetõ ösvényen a massadai erõdhöz. Háromnegyed óra elég is volt hozzá.] Most éppen hûsölünk és epedezve gondolunk a finnországi -20-ra. Csak egy fél perc kellene belõle és máris sokkal jobban éreznénk magunkat.

Fenn az erõdben az egyedüli zavaró dolog az, hogy majdnem az összes szebb helyre nézõ kilátóban bar mitzváztak, aminek a rangját állítólag nagyban emeli, ha az esemény Massada-n történik.

Az viszont bombabiztos, hogy nem mi voltunk az elsõ finnországiak a környéken, mert fenn elég volt egy “bútorraktár”-t mondani, és rögtön megkérdezte valaki, hogy finnek vagyunk-e. [Jelmagyarázat: a pesti Nokiánál egy ismerõs ismerõsét megkérdezte az egyik odatelepített finn munkaerõ, hogy a "bútorraktár" az ugye valami eszméletlen durva káromkodás magyarul? Azóta annak használjuk A kérdés oka valószínüleg a finn "perkele" (~"az ördögbe") szóra vezethetõ vissza, amiben az rrrr-t minél jobban perrrgetik, annál csúnyább káromkodás.]

[Egy újabb kiszáradt úszómedence. Bár ezt talán tavaly nyáron se használták már.
Megnézegettük ezt az erõd-romot, amit a rómaiak fondorlatosan elfoglaltak (építettek egy rámpát a várfalhoz, és besétáltak, míg a védõk hõsiesen tömeges (ön)gyilkosságot végeztek egymáson: nehogy rabságba kerüljenek), majd visszasétáltunk a Kigyóösvényen. Kiszabadítottuk a hátizsákjainkat, és reménykedve beültünk a megállóba (merthogy a menetrend errefelé csak maximum irányelv).]

Ez alkalommal az eilati buszon volt még néhány üres hely (többek között azért is, mert a sofõr rábeszélte a velünk egyszerre várakozó 4 franciát, hogy Dimona-ra inkább dimonai busszal menjenek) ezért útközben idõnként “szemeinket is pihentethettük”.

Este Eilatra érkezés (kb fél 7) és zuhanyzás után bekaptuk az elsõ izraeli shwarma-inkat [ezt odahaza a törökök döner-kebabnak hívják, de csak fele olyan finom, mint itt], majd lementüunk a Promenándra, ahol Tamás felfedezre a “Have an ice day” nevû turistaattrakciót, ami abból állt, hogy 54 NIS-ért (kb 11 EUR) a kedves résztvevõk (akik különben nem is voltak kevesen) eltölthetnek néhány percet pufajkában egy hûtõ belsejében, -7 fokon. [Nem, nem próbáltuk ki ]

Ezt látva rájöttünk, hogy a lappföldi hidegekben még óriási mennyiségû kiaknázatlan potenciál van, mert elég lenne az itteni turistacsoportokat Lappföldre vinni, majd kicsapni õket a mínusz 25-be, ahol sok-sok pénzért eltölthetnének néhány órát (az élmény fokozása végett néha akár másnap reggelig is). Mert ugye mennyire felemelõbb érzés a -25-öt órákig tapasztalni, mint a komolytalan -7-et néhány percig.

[Beletapicskoltunk még a Vörös-tengerbe, majd nyugovóra tértünk.]

Folytatás >> Vízbõl a sivatagba