Jeruzsálem

Miután nagynehezen átkeltünk Jordániából, Jeruzsálem felé vettük az irányt.

Rövidel érkezésünk után megegyeztünk egy Tibivel (akirõl késõbb kiderült, hogy a helyi maffia embere lehet, mert az átkelõn kívül várakozó taxisok elõl halássza el a klienseket még a határ területén belül), aki 200 sékelért elvitte Ralloút és Tamást Bet she’an-ba, majd Matuszt tovább Afulába.

Bet sha’an-ból Ralloú és Tamás Jeruzsálembe utazott tovább, Matusz pedig Haifára, majd Nesherbe az osztálytársához.

[Szombat lévén semmi nem volt nyitva, a buszok sem közlekedtek. Bár a Tibi azt mondta, hogy ebbõl a megállóból indul egy busz Jeruzsálembe, pontban 7-kor, ezt semmi külsõ információs forrás nem tudta alátámasztani. A megállóban nem volt menetrend, a szomszéd (helyi)buszok meg másik társasághoz tartoztak, fingjuk nem volt a távolságiakról. Türelmesen rágcsáltuk hát a korábban a vámmentesbõl beszerzett csipszet, közben Ralloú kinézett egy szimpatikus szállást Jeruzsálemben, és le is foglaltuk. Tamás az Egged busztársaság weboldalát bûvölte a mobilon -- hátha kiderül a menetrend --, de az az oldal már annyira webkettes, hogy semelyik brózer nem bírkózott meg vele (standard, Skyfire és Opera volt terítéken)...
Aztán hét elött 5 perccel elkezdtek szállingózni a helyi erõk, majd pontban megérkezett nem egy, hanem rögtön két busz is! Na ezek aztán felváltva álltak meg a megállókban közben meg padlóig nyomták a gázt (biztos ezt is a Toyota szállította). Egy körülöttünk ülõ család nyilván nem elõször utazott ezen a vonalon. Felszálláskor érdeklõdve tekingettünk a halomnyi reklámzacskóra, amit a gyerekek köré csoportosítottak. Aztán csikorgó kerekekkel keresztülvágtattunk egy féltucat körforgalmon. A gyerkõcök már fehéredtek, és még el se hagytuk a várost... Szó se róla, idõben Jeruzsálembe értünk.

Itt a helyi taxismaffiával kerültünk összetûzésbe. Dél-Jordániában kopasztják ugyan a turistát, de azt legalább "stílusosan" csinálják. Ha rajtakapod, vagy alkudozol, az teljesen rendben van, megállapodtok valahol "kölcsönösen elõnyös" pozícióban. Ammanban meg pofátlanul olcsó a taxaméter és gyakorlatilag kérés nélkül bekapcsolják, nincs vagy elég alacsony a "mutyihányados".
Itt Jeruzsálemben, a taxis az általa mondott árból nem enged, és még õ van vérig sértve, hogy akkor a taxamétert preferáljuk inkább... Fõbe kéne lõni az ilyet. Végül a célhoz viszonylag közel rakott ki, de ez szerintem csak a vak szerencsének volt köszönhetõ...

A szálló egy sétálóutcás környék közepén volt, elég jó, bár nem kifejezetten csendes. Az elsõ éjszaka kicsit hektikus lett, legyen annyi elég, hogy a második szoba már tökéletes volt, a hotelmanagerrel meg többé-kevésbé összehaverkodtunk.]

——=======——–

Na, hát itt lennénk Jeruzsálemben. Szerencsére a kávézók korán nyitnak (már hozzánk képest) a Ben Yehudán, így a sarkon kipróbáltuk az “extended israeli breakfast” napindításnak. Jó változatos, egy felüdülés a jordán “kontinentálisnak gondolt” reggelik után. Innen csak valami másfél kilométer az óváros, úgyhogy a Nagy Villamosépítés mentén bevágtattunk a régi Jeruzsálembe.

Az egész város — de legalábbis a muszlim része — egy nagy bazár. Üzletben nem ismernek határokat, ugyanazon a fémtányéron Dávidcsillag, görög kereszt, Allah szeme és katolikus kereszt. Tessék csak tessék, kinek mi tetszik.

Egy félreesõ lépcsõn felmászva a jeruzsálemi tetõkön találtuk magunkat, majd onnan mindenféle hátsó kis sikátorokban lukadtunk ki. Nem a turistahordás fõcsapás, hanem Jeruzsálem backstage
Kicsit furcsa volt, hogy a vízórák az utcán meredeznek a ház mellett, és onnan kúsznak a csövek minden lakásba (nem csak az óvárosban, hanem kint a modern részen is).

Ahogy jöttünk-mentünk (közben próbáltak ránktukmálni mindent, de szerencsére nem nagyon erõszakosan) egyszercsak egy golyóálló üvegajtónál találtuk magunkat. Kiderült, hogy megtaláltuk a Siratófalat. Pont jókor, mert Matusz foglalt nekünk faltúrát, és még nem tudtuk, honnan is indulunk. Miután megcsodáltuk a falat — én egy kicsit többet; a nõknek van mondjuk 15méterük, a fickóknak meg 45. Plusz a Wilson’s Arch, ami fedett, így rossz idõben is lehet imádkozni — megkerestük a Western Wall Tunnels bejáratát. A Siratófal déli csücske látható csak szabadon (’67-ben a hatnapos háborúban “kitisztították” ezt a területet), a többi a házak alatt van. Ide ástak le az izraeliek, és így az egész majd 500 méteres fal mellett el lehet sétálni.

Ebben az alagútban van az a pont, ami a legközelebb van a hajdani Második Templom szentélyéhez (amiért tulajdonképpen a zsidók a fal felé imádkoznak), valószínüleg jelenleg ez a legszentebb helyük.
Tovább sétáltunk a fal mellett és a város alatt, utunkat egy ókori aquaductban folytattuk, majd a Via Dolorosán (ahol Jézus sétált a keresztjével) lukadtunk ki a felszínre. Innen biztonsági õrök kísértek vissza a zsidó negyedbe, na ez volt igazán a furcsa érzés… Egész Jeruzsálem (az óváros legalábbis) eléggé feszült érzés a sok különbözõ egyenruhás géppisztolyos járõrtõl, erre még rátesznek ilyen csoportos mókázással. Nem volt jó, hagyniuk kellett volna, hogy szétszéledjünk önállóan.

Mászkáltunk még egy kicsit a városban (szokás szerint ettünk egy kis falafelt és swarmát), felmásztunk a városfal demó részére is (a többit pénzért lehet megmászni, de ennyi is bõven elég volt). Aztán visszamentünk a “Generations Center”-be, ami egy multimédiás kiállításnak ígérkezett. A kivitelezés emlékezetes meg látványos, csak a téma nem nagyon kötött le. Egy jó kis hazafias “egy nemzet vagyunk” mûsor volt csupán…
Hazafelé kívülrõl körbejártuk a városfalat (na jó, csak félig). A Zion hegyen mentünk keresztül, ’67 elött idáig jöhettek a zsidók imádkozni, mivel a városfal volt a Jordán határ.
Este még ettünk valamit, aztán eldõltünk, mint egy (két) zsák.

——=======——–

Másnap a keresztény negyeddel kezdtünk. Itt áll a Szentsír templom, ami magába foglalja a kereszt helyét és Jézus sírját. Ez egy érdekes templom, egy féltucatnyi keresztény egyház osztozik a helyszínen, az egész kicsit kaotikus (nem csak katolikus). Különbözõ stílusú oszlopok feszülnek egymásnak, szentélyek és oltárok állnak egymás mellett.

Egész mélyre le lehet menni a templomban. A mínusz eggyen Szent Heléna (Ilona?) örmény kápolnája szép kis mozaikkal, majd a mínusz másodikon az Igazi Kereszt római katolikus kápolnája (egy kis görög-katolikus oltárral kiegészítve).
Odafent a központban Jézus sírja van, de körülötte mindenfelé szent helyek, amerre a szem ellát (itt a térkép).

Zsidóknál és keresztényeknél már jártunk, ideje volt fellátogatni a Templomhegyre, a Muszlimok harmadik legszentebb helyére. Turistáknak csak elég szûk idõben (f11-f12 és délután valamikor két órát) lehet meglátogatni, ráadásul a bejárat egy jellegtelen kis kapu a siratófal bejárata mellett. Véletlenül nem téved oda látogató, az biztos… Tegnap milyen üres volt a siratófal, ma már egy közepes tömeg szállta meg. Mindenki épp ezen a hétfõn akart Bar Mitzvázni, ami erõs dobolással járt, ráadásul ott a fülünk mellett, miközben próbáltunk sorbaállni az átvilágító bizottság elött.
Sebaj, bejutottunk, de csak a Templomhegyre. Sajnos egyik mecsetbe sem engedtek be, pedig tutira nem szentségtelenítettük volna meg. Mindegy, szép volt kívülrõl is. Kifelé már lehetett menni a többi kapun is, így ott mentünk ki, ahol tegnap majdnem betévedtünk (csakhát a palesztin õrök ezt nem vették jónéven), egyenesen a bazárba. Közben Matusz is megérkezett már Haifáról, gyorsan összetelefonáltuk magunkat — hol máshol, mint a Falnál

Már csak egy hegy volt hátra, úgyhogy végigcaplattunk a Via Dolorosán az oroszlános kapuig, majd azon túl az Oljafák hegyére. Egy jó kis meredek emelkedõn vezetett az út. Bár eddigre a jeruzsálemi idõjárás erõsen fagyossá vált, mi ott és akkor egyáltalán nem fáztunk (még Matusz sem a rövidnadrágjában), miközben kacskaringóztunk felfelé a zsidó temetõk között. Odafent azonban viharos szél tombolt. Szemben az óváros, a falak elött katolikus temetõ, jobbra a muzulmánok nyugszanak, itt a hegy lábánál meg a zsidók. Szerencsére a kilátóterasz elég lépcsõzetes és zegzugos volt, hogy találjunk egy viszonylag csendes sarkot nézelõdni.
Lefelé jövet megnéztük a Dominus Flevit templomot (itt sírt Jézus Jeruzsálem bûneiért) és a Gecsemáni kertet, Matusz pedig pihent közben, mert rövidnadrágban nem engedték be.

(Mivel a saját fényképek egyelõre nincsenek kiválogatva, itt egy link képekkel, mi micsoda Jeruzsálemben.)

Visszasétáltunk az óvárosba, az egyik muzulmán negyedbeli internet kávézóban Tamás lefoglalta a helyeinket a budapesti repülõn. Tovább nézelõdtünk a bazárban, abban a reményben, hogy valami kocsma is akad benne. Végül egy arab legény azzal fogott meg, hogy nála lehet Tafiyeh palesztin (ramallahi) sört is inni. Igaz, hogy másfélszer annyiért mérte mint az izraeli sört, de ezt azzal indokolta, hogy jóféle csempészsörrõl van szó, amit — mint általában minden palesztin területeken gyártott terméket — nagyon nehéz behozni Izraelbe és így viszonteladók hosszú láncolatán ér hozzá az áru. Persze ettõl függetlenül a Tafiyeh cégér kinn lógott a kávézó falán, feltételezhetõ ezért a folyamatos ellátás

Sörözés után elindultunk a szállásáunkra, mert kissé már elfáradtunk a bazári pörgéstõl. A helyi viszonyokat az egyik árus “you need, I have” köszöntése jellemezte a legjobban, mert tényleg szinte mindent lehetett kapni, de az már erõsen ködös volt, hogy kinél és mennyiért.

Útközben vásároltunk két doboz king size (1 literes doboz) Baltika sört check-in utánra és 100 gramm (“sto grama”) igazi izraeli Alaska vodkát alufóliával leheggesztett yoghurtos pohár kiszerelésben.

Fél 8 körül lementünk vacsorázni, majd fél 10-re visszamentünk a szállodába és kisebb nagyobb megszakításokkal szemünket pihentettünk hajnali negyed 2-ig (Ralloú és Tamás közben bepakoltak).

Hogy miért ilyen elbaszott idõben indulnak innen a repülõk, azt jótékony homány fedi…

Evolúció

Hajnali háromnegyed 2-kor sheruthátra pattantunk (kisbusz, mint az Airporttaxi), majd majdnem egy órás Jeruzsálemi körözés után (amikoris felvettük a többi utast — köztük egy finn párt, akik Varsón keresztül reppentek ugyanoda, mint mi) elindultunk a Ben Gurion reptérre. Hajnali 3 körül meg is érkeztünk. Az izraeli biztonságiak továbbra sem tudtak megbírkózni a 3 nem angolul beszélõ külföldi – 3 féle útlevél dilemmájával, de miután minden csomagunkat átnézték tovább engedtek. Tamás csomagbiztonsági embere kicsit beszart, mert a hiperszuper csomagröntgennek nem sikerült a hátizsákot átvilágítani, így neki “vakon” kellett valamit kezdeni ezzel az életveszélyes hátizsákkal. Amikor leértünk a hetes szennyes szintjére, inkább nem akart tovább kutakodni, mehettünk csekkolni.

Check-in után megpihentünk egy kicsit és megittuk a Baltika söröket. Ezek után simán (és fõleg lazán) átestünk a kézipoggyász és útlevélvizsgálaton, majd 6.05 perckor felszáltunk Budapest irányába.

Budapesten Ralloú anyukája várt. Õk Ralloúval hazamentek, Tamás és Matusz pedig Túró Rudi nézõbe (najó, nem csak bámultuk õket) a vecsési Tesco-ba. Mellette egy foodcourt-ben (kajaudvar?) megebédeltünk, ennek kapcsán az OTP ügyfélkiszolgáltatását (merthogy -barátságról szó nincs) is sikerült megtapasztalni…

12.40-kor felszálltunk Helsinki irányába, majd ismét meghallgattuk a magyaros kiejtésû finn biztonsági bemutatót. Uzsonnára Tamás kóser chipset és kóser gyümölcslevet kapott, Matusz pedig a szokásos sajtos szendvicset. Végül délután 4-kor szálltunk le Helsinkiben. Bár készültünk nagykabáttal, azért az évszázad havára nem számítottunk. Csoda, hogy a gépet engedték leszállni. Míg nem voltunk az örök hó birodalmában, a hómennyiség megduplázódott (nem költõi túlzás), pedig már akkor is meghaladta az évszázados átlagot, amikor elmentünk.

Kedves barátaink hõsiesen megküzdöttek az elemekkel és hazafuvaroztak minket (ezúton is köszönet érte).
Egy újabb szegmensét ismertük meg a világnak, ahová vissza kell majd nézni.