Zöldfoki-szigetek

Elhatároztuk, hogy 2011 februárjában, amikor már az embernek nagyon tele a töke a finn hóhelyzettel és mínusz húsz fokokkal, elugrunk egy-két hétre Egyiptomba. Már minden le volt vajazva, amikor kitört az elégedetlenség arrafelé, s így nem volt esélyünk piramisokat nézni… Viszont valahova menni kell, körbenéztünk hát, hogy mi maradt még elérhetõ távolságon belül. Így akadtunk erre a szép kis szigetcsoportra, a Zöldfoki-szigetekre.
Két “berepülési” pontja van, az egyik a turistás Sal sziget észak-keleten — de ide már nem volt megfelelõ repjegy –, a másik meg a fõváros, Praia a Santiago nevû szigeten. Mint kitalálható, Santiagora repültünk. Ott viszont nem a délen levõ fõvárosba, hanem az észak-nyugati csücsökben lévõ Tarrafal városkában szállásoltuk el magunkat egy jópofa tengerpari bungalló-telepen: Baia Verde-ben (itt az árak is látszanak).

Ha csak vizuálfüggõ vagy, rögtön itt vannak a képek, de ha van uszkve harmincnégy másodperced, olvass inkább tovább!

Elõször egy kis földrajz. A Zöldfoki-szigetek (Cape Verde, Kabu Verdi) Afrika nyugati partjaitól mintegy 570 km-nyire van, Szenegál (Dakar) magasságában. 15 fok észak. Ha Lisszabonból az ember elindul délnyugatra, akkor elöbb-utóbb eléri Tenerifét és a Kanári-szigeteket. Na az van félúton a Zöldfoki-szigetek felé. Az ország 10 szigetbõl áll, ebbõl egy lakatlan.

Így néz ki a fõvárosi sziget:

Santiago térképe

Tarrafal környéke az ûrbõl. Az a kis zöld folt az öbölben a Baia Verde, ott laktunk.

Tarrafal környéke

Mivel a szigetcsoport Portugál gyarmat volt 1975-ig, még mindíg Lisszabonon keresztül a legegyszerûbb megközelíteni. Így sikerült egy teljes napot eltölteni a portugál fõvárosban is — bár már nem elõször voltunk ott — így a képgaléria eleje Lisszabon lesz.
Hajnalban érkeztünk Praia repterére, ahol végül egy rendkívül szakadt autóba sikerült beültetnünk magunkat. A taxi sor elején állt, de hát izé… Mindegy, végülis elértünk vele Tarrafalig, de azért izgultunk Az út a szállásig kábé két óra volt és ugyan sokat ekkor még nem láttunk a tájból, azt érzékeltük, hogy jó hegyes-völgyes a vidék. Pár nappal késöbb, amikor Matusszal visszabuszoztunk Praiát és környékét megnézni, világosban tettük meg ezt az utat, és tényleg szép hegyek vannak körös-körül.
Assomada-ig kiváló aszfaltozott út van, onnantól viszont macskakõ, az is a rosszabbik fajtából… Hajnali 4-re értünk Tarrafalba, ahol némi tanácstalan körözgetés után megálltunk egy szakadt hajó mellett, hogy ez a mi szállásunk. Aztán további telefonálgatások nyomán kiderült, hogy itt csak a lejárat van a folyómeder (víz nem volt benne) túloldalán lévõ kis házacskákhoz, jó helyen járunk. Kicsit stresszes volt a megérkezés, de végülis nem volt fájdalmas. A “taxi” — egy kis alkudozás után — 8.000 CVE [escudo] (~70EUR) volt. Ugyanez a táv kisbusszal (a tömegközlekedés) 500 CVE (~4.50EUR)-be került késöbb, amikor lekirándultunk délre. Persze hajnalban nincs kisbusz, csak taxi

A többiek pár nappal elöbb érkeztek. Míg mi kipihentük az utazást, õk túráztak egyet a közeli világítótoronyig a Monte Graciosa-n. Ez aztán egy kis eltévedéssel és Matusznál jó erõs napégéssel végzõdött, de legalább megnézték a vidéket is egy kicsit.

Kajálni a városkában több helyen is lehet jót, nagyjából csak (frissen fogott) halon és egyéb tengeri herkentyûkön éltünk egy hétig. A legjobb étlap egy spanyol séfnél volt, aki fogta és felpakolta az aznapi halakat egy nagy tálcára és kihozta nekünk, hogy ez van a konyhán, most lehet bökni, ki melyiket és hogyan kéri

Igazándiból búvárkodás lett volna mûsoron, de végül nekem nem sikerült lemerülni egy enyhe náthából kifolyólag… Matusz és Dávid (meg egy kicsit Emese is) viszont lubickolt az óceánban. Nem kezdõdött mondjuk simán, mert az a kis öböl (King Bay), ahol a búvárcentrum volt, elég sziklás volt. És ha szembõl érkeztek a hullámok, akkor nem lehetett merülni. Két nappal késöbb fordult a szél, és mehettek a búvárok vizitúrázni.

Mint már fentebb említettem, egyik nap lerobogtunk Matusszal délre Praia-t és Cidade Velha-t (=’Óváros’, a sziget elsõ települése. 1462-ben, alapításakor, még Ribeira Grande-nak hívták) megnézni. Addig a többiek lustán hevertek a homokos parton és/vagy ugrándoztak a hullámokban — amit amúgy más napokon mi is elõszeretettel mûveltünk. Eredetileg a szomszédos Fogo vulkán-szigetre szerettünk volna átruccanni, de sajnos csütörtökönként (amikor esélyünk volt kirándulni) nem jár a komp a két sziget között, ezért aztán a repülõn se volt már hely… Sebaj, Cidade Velha is szép volt, és egy kicsit mászni is lehetett a felette õrködõ Szent Fülöp királyi erodig.
A kisbuszban csak 2-3 emberrel utazott több, mint ahány hely volt, úgyhogy egész kényelmesen zötykölõdtünk végig. Az Óváros és Praia között egy másik (ugyanakkora, 12-13 férõhelyes) járgányba huszan préselõdtünk be. Viszont jóformán “ingyen” volt.

Matusz nem bír egy helyben maradni, úgyhogy õ meglátogatta a tarrafali koncentrációs tábort is (amit késöbb börtönként használtak), valamint röviden bepróbálkozott a Serra Malagueta nemzeti parkkal is.

Egyelõre elég a dumából, >> itt vannak a képek <<!

A BBC 3-as rádiója a World Routes sorozatában két órányi anyagot mutatott be a Zöldfoki-szigetekrõl: Elsõ rész és a második rész (a BBC oldalán). Szépen végigveszik a különbözõ szigetek különbözõ zenéit (a helyszínen, nem a stúdióból!), és közben bemutatják a történelmet, tradíciókat, szokásokat, egyáltalán az életet Kabu Verdi-n.

Szerettük Santiagót és az embereket. Gondolkozunk, hogy (és mikor) lehetne visszajönni és meglátogatni a többi szigetet is. Állítólag mindegyik különbözõ, sivatag, hegyvidék, vulkán. Az egyiken szépen énekelnek (Cesária Évora), a másikon jó a bor, a harmadikon kiváló homokos a strand.